Nehéz szavakba önteni azt az érzést, ami a tegnapi távok lefutása után a lelkembe költözött. Hiszek a vonzásban, és hiszek abban, hogy egyszer minden a helyére kerül. Így is lett.
Több mint egy éve nem futottam rendszeresen, és ez bizony az erőnlétemen, a jelentős súlyfeleslegemen is meglátszik.
Borzasztó érzés a motiváció hiánya. Amikor tudod, hogy futnod kellene, mert hiányzik. Amikor kicsit irigykedve olvasod mások eredményeit, saját határaik leküzdését és az ebből fakadó boldogságát.
Mégsem történik semmi. Valahogy mindig a könnyebbik utat választod és hagyod hogy a kifogások győzzenek. Amikor ígéreteket teszel magadnak, de már másnap meg is szeged azokat.
Ezt történt velem is. Sok a munka, hideg van, vagy éppen meleg, már sötét van, korán van.... - még órákig tudnám sorolni azokat a kifogásokat, ami miatt az elmúlt több mint egy évben nem futottam.
Másfél hónappal ezelőtt egy barátnőm javaslatára beneveztünk a SPAR 3*2 km-es váltójára. Viszonylag keveset tudtam edzeni, de azért igyekeztem úgy alakítani a dolgaimat hogy egy héten legalább kétszer lefussam a 2 km-t. Ez egészen a múlt hétig sikerült is. És megint a kifogások győztek.
Szombat reggel az esélytelenek nyugalmával keltem fel. Azt tudtam hogy első futóként valahol a legvégén érek be a célba, de az is biztos volt, hogy teljesítem a távot. Az volt az érzésem, hogy ez a két km fogja eldönteni, futok-e még újra rendszeresen. Eldöntötte.
A családi futás remek bemelegítésnek bizonyult, bár 300 m után az oldalam elkezdett szúrni. Volt egy pont, amikor azt mondtam innen sétálok, de a család többi - és a legifjabb - tagja is végig futva tette meg ezt a távot, természetesen én sem akartam szégyenben maradni ,hát futottam tovább.
Aztán elérkezett a mi távunk rajtja. Olyan izgalom lett úrrá rajtam, mint amikor érettségizni mentem. Komoly harc volt a fejemben, hogy vajon menni fog-e nekem ez a két km. Elrajtoltunk, a mezőny 95 %-a hamar otthagyott engem , de nem bántam. Arra koncentráltam, hogy megcsinálom.Az én tempóm igen lassú volt, de ezt végig tudtam tartani. Szuper érzés volt, hogy az út mellett vadidegenek , külföldi turisták szurkoltak. Többek között ezt szeretem az ilyen versenyekben. Az utolsó pár száz méteren beértem egy hölgyet, aki nagyon nehezen bírta és éppen a feladás határán volt. Javasoltam neki, hogy fussuk végig együtt a célig a távot. Tudom milyen érzések kavarogtak benne, annak idején egyszer-kétszer nekem is megfordultak hasonló gondolatok a fejemben. Így is tettünk. Jó érzés volt egy kicsit átadni neki abból a támogatásból, szeretetből, motivációból, amit én is kaptam már igen sokszor egy-egy ilyen verseny alkalmával. A célba együtt futottunk be.
Amikor átadtam a testvéremnek a váltóbotot, olyan öröm kerített hatalmába, amit már rég éreztem. Nem hagytam cserben a csapatot, mert a távot teljesítettem. Abban is biztos voltam , hogy a csapatunk másik két tagja sokkal gyorsabb mint én, így le tudnak faragni az időből rendesen. Így is lett. A testvérem három , a barátnőm további két percet faragott az időből. Szuper csapat a miénk.
Hajrá Futanyuk :-)
Örömmel jelenthetem, hogy visszatért a motivációm is. Ennek a legnagyobb próbatétele a jövő héten lesz, amikor jönnek a dolgos , szürke hétköznapok. Amikor reggel , vagy munka után cipőt húzok és fokozatosan egyre többet és többet futok. Mert szeretek futni, és a futás örömet okoz.
A többit majd meglátjuk.
